-
Az 1960-as és 1970-es években nagy divatja volt annak, hogy az ipari üzemekben súlyfürdőket alakítsanak ki.
-
A kezelést feltaláló hévízi orvos nagyon propagálta, hogy a gerincbetegségek megelőzésére is használják a súlyfürdőt.
A cikk az Arcanum segítségével készült.
Az 1960-as évek elején, a súlyfürdő feltalálásának tizedik évfordulója táján egy orvosi kongresszuson beszélt dr. Moll Károly hévízi főorvos. A súlyfürdőt megalkotó szakember nagyon büszke volt a módszer gyors hazai terjedésére. Arra pedig különösen, hogy nemcsak gyógyfürdőkben, hanem sok munkahelyen is bevezették a kezelést. „A kifáradt dolgozóknak módjuk van a munka befejeztével a porckorongok nyújtásával gerincüket regenerálni és a discopathiákat megelőzni” – büszkélkedett dr. Moll Károly. A hévízi főorvos nem pusztán megalkotta a súlyfürdőt, hanem nagyon eredményesen lobbizott is azért, hogy minél több helyen alkalmazzák. Nem akarta ezt hévízi kuriózumként megtartani, hanem a kezdetektől fogva a minél szélesebb elterjesztésében hitt.
A Hévízre gyógykezelésre érkezők között rengetegen voltak azok, akiknek a nehéz fizikai munka miatt lett valamilyen gerincbetegségük. Dr. Moll Károlynak eredetileg ez adta az ötletet, hogy vigyék el a dolgozókhoz helybe a súlyfürdőt, aminek szerinte a megelőzésben is fontos szerepe volt.
Mint az egyik első orvosi előadásában mondta: „A nehéz testi munkát végző embereknél különösen fontos, hogy időnként, de ha lehetséges, minél rendszeresebben látogassák a súlyfürdőket. A rendszeres, átlagban 10-15 perces súlyfürdőzéssel regenerálhatják gerincüket, porckorongjaikat és azok nedvkeringését a súlyfürdő okozta negatív nyomással megjavíthatják.”
A hévízi főorvos szerint a súlyfürdő egyszerűen kialakítható a munkahelyeken, ráadásul nem drága, néhány nap alatt akár társadalmi munkában megépíthető. Sőt, szerinte az sem baj, hogy az üzemekben nincs gyógyvíz. „Az ilyen regeneráló súlyfürdőhöz nem szükséges feltétlenül gyógyvíz. Az üzemekben rendelkezésre áll mindenütt melegvíz, csak annak kellő hőfokra való beállításáról kell gondoskodni” – mondta egy előadásában dr. Moll Károly.
Az Élet és Tudomány is a súlyfürdő jelentőségéről írt akkoriban: „a rászoruló dolgozók munka után hetenként néhányszor megnyújthatnák elgyötört gerincoszlopukat, és ezzel elejét vehetnék vagy legalábbis késleltethetnék porckorongsérvük kifejlődését és gerincük elhasználódását.”
A főorvos kezdeményezése pozitív fogadtatásra talált több nagyvállalatnál is. A Veszprém megyei napilap, a Napló már 1959-ben arról írt, hogy Várpalotán a bányászok részére egy 4 méter hosszú, 3,6 méter széles és 2 méter mély súlyfürdőmedencét alakítanak ki az üzemorvosi rendelőben. Úgy kalkuláltak, hogy itt akár 4-5 dolgozó egyidejű kezelése is megoldható.
A 70-es években is sok helyen létesültek dolgozói súlyfürdők. Például 1977-ben a Fejér Megyei Bauxitbányák Vállalat hárommillió forintért épített súlyfürdőt Kincsesbányán, de a kezelések közé tartozott az iszapkezelés is, amihez Hévízről hozattak gyógyiszapot.
1975-ben a Bányászat folyóirat arról írt, hogy a Dunántúlon már minden jelentősebb bányaüzemnél létesítettek súlyfürdőt. Ezeken a helyeken nemcsak munkaidő utáni súlyfürdőzésre, hanem iszappakolásra, gyógymasszázsra és az akkoriban népszerű kvarckezelésre is lehetőség nyílt. Ilyen volt például az ajkai súlyfürdő:
A nagyipar rendszerváltás körüli válsága azonban maga alá temette ezeket az üzemi súlyfürdőket is. Az említett kincsesbányai súlyfürdőről például 1993-ban írt a Fejér Megyei Hírlap. Mint kiderült, miután a bauxitbánya már nem működtette a súlyfürdőt, egy ideig a móri kórház vitte tovább a kezeléseket. A finanszírozás elmaradása miatt viszont a 90-es évek elején már a kórház sem vállalta a kincsesbányai súlyfürdő üzemeltetését, átpasszolták az önkormányzatnak, akiknek azonban szintén nem volt erre szabad anyagi forrásuk. Nagyjából tehát három évtizedig tartott a munkahelyi súlyfürdőzés hazai története…
Nyitókép: 1969-es felvétel egy súlyfürdőről, Fortepan / Főfotó