Eleinte máshova tervezték a büki fürdőt

1959-ben még az volt a terv, hogy egy csővezetéken a község központjába viszik a termálvizet és ott alakítanak ki egy termálstrandot.
December elején lesz a büki termálkút megnyitásának 62. évfordulója.

1960 novemberének utolsó hétvégéjén a Vas megyei Bük lakosai ködös, nyirkos időben, ásókkal, lapátokkal, csákányokkal indultak útnak a falu határába. Igyekezniük kellett, hiszen már csak alig több mint egy hét volt hátra a három évvel korábban lezárt termálkút újbóli megnyitásáig. Előtte viszont még egy több mint két kilométer hosszú árkot kellett ásni, hogy a feltörő meleg víz ne mossa el a környező mezőgazdasági területet. A Vas Népe napilap korabeli cikke szerint minden büki önkéntesre két-három napnyi árokásás jutott. Pedig három évvel korában még nem volt osztatlan a helyiek öröme. Akkortájt ugyanis sokan már belelovalták magukat abba, hogy Bük olajtermelő helyként válik ismertté.

Egy korábbi kudarcos mélyfúrást követően az olajkutatók hosszú évekre elkerülték a Kisalföldnek még a környékét is. 1957-ben azonban mégis visszatértek és a Kőolajipari Tröszt Dunántúli Kőolajfúró üzemének munkatársai a Kisalföld és az Alpokalja találkozásánál lévő területet találták alkalmas helyszínnek. Ezen belül is Bük község külterületi részén kezdtek egymás mellett két kutatófúrásba.

1957 őszén 1004 és 1282 méter közötti mélységben nem olajat, hanem termálvizet találtak. A Vasi Szemle 1961 elején arról írt, hogy ezzel több probléma is akadt. Maga a fúrási technológia szénhidrogénre volt optimalizálva, ezért a pontos vízhozamot nem tudták felmérni. A termálvíz jó minőségűnek tűnt, viszont nem akarták szabadon elfolyni hagyni. Ezért a községi és a megyei tanáccsal egyeztetve cementdugóval lezárták mindkét kutat.

Akkoriban a települések számára az ipar jelentett igazi kitörést. Sokan Bükön is már nagy olajipari üzemeket láttak maguk előtt, a kőolajfúró szakemberek távoztával viszont ezek a remények szertefoszlottak.

Nem sokkal később azonban inkább már a lehetőséget kezdték látni a község alatt lévő termálvízbázisban. Így a lakosság nyomására előbb a helyi tanács, majd a megyei tanács is foglalkozni kezdett a termálkút megnyitásának és egy fürdő létesítésének a gondolatával.

A Vas Népe egy olyan tervről írt 1959-ben, ami szerint nem a falutól három kilométerre lévő termálkút közelében lenne a fürdő, hanem egy csővezetéken bevinnék azt a községbe. Végül mégis az a döntés született, hogy egyszerűbb és olcsóbb megoldás lesz a kúthoz közelebb kialakítani a fürdőt – ebből lett a mai Bükfürdő.

1960 közepére már körvonalazódott a megoldás. A megyei tanács vállalta a kút megnyitásának a költségét, a Víz és Csatornaművel kijelölte a vízelvezető árok helyét, a büki és környező községek pedig pénzt és társadalmi munkát ajánlottak fel.

December elejére elkészült az árok, 1960. december 6-án pedig újra megnyitották az 1-es kutat. A víz egyre növekvő vízhozammal kezdett feltörni. Néhány nap után már 1000 liter/perc volt a hozama, január elején pedig már akkorára nőtt, hogy a hagyományos módszerrel mérni sem tudták. A kút vizét elvezető csatornába egy bukógátat építettek és így tudták megmérni a hatalmas, 13.500 liter/perces vízhozamot. A szakemberek vissza is fojtották egy kicsit, mert féltek, hogy tönkremegy a kút szerkezete.

A Vasi Szemle, már 1961 elején felvázolta a következő időszak teendőit: „Bükön, tekintettel a rendelkezésre álló gyógyvíz korlátlan voltára és széleskörű felhasználási lehetőségeire, a távlati tervek szerint nagy tömegek befogadására alkalmas gyógy- és üdülőtelepet kíván Vas megye tanácsa kiépíteni, s ennek a távlati tervnek első lépései már a megvalósulás stádiumában vannak.”

1961 nyarán már egész nagy tömegek vadfürdőztek a büki vízelvezető árok mellett. Egy évvel később, 1962 augusztusában pedig a kiépített fürdőt is átadták, ennek volt idén a 60. évfordulója.