Jó 100 éven át egy különleges szezonális kezeléssel egészítették ki a fürdőkúrákat

• Kúraszerűen, egész jelentős mennyiségű szőlővel kezeltek bizonyos betegségeket az 1800-as évek közepétől kezdődően.

• A szőlőgyógymóddal a korabeli orvosi szaksajtó sokat foglalkozott, könyvet is írtak róla, de az 1950-es évektől kikopott a gyakorlatból.

A cikk az Arcanum segítségével készült.
Amikor fürdőkúráról beszélünk, akkor manapság egy gyógyvizes medencére, esetleg iszapkezelésre, súlyfürdőre gondolunk. Az 1800-as években azonban ezek a kúrák nem annyira a fürdőzésről, hanem inkább speciális étrendről, ivókúráról és pihenésről szóltak. Mindezt pedig – mai szemmel furcsa – kezelésekkel is kiegészítették.

Ilyen volt az 1950-es években Balatonfüreden bevezetett savókúra. Ez azt jelentette, hogy a tihanyi juhok tejéből készült savót összekeverték savanyúvízzel és ezt itatták a tüdőbetegekkel. De voltak próbálkozások arra is, hogy ezt a savanyúvizes savót kádfürdő formájában is alkalmazzák. A savókúránál azonban jóval elterjedtebb volt az úgynevezett szőlőgyógymód.

Németországi, ausztriai és svájci példák nyomán az 1800-as évek közepén honosodott meg nálunk a szőlőgyógymód, amit több-kevesebb lelkesedéssel száz éven át alkalmaztak. Jellegéből adódóan egy szezonális kezelésről volt szó, amire nyár végétől október végéig nyílt lehetőség. Elvileg nem kellett a fürdőhelyekhez kötődnie, de a gyakorlatban mégis ezeken a helyeken jelent meg, a fürdőkúrák kiegészítőjeként.

Az említett európai példák nyomán Balatonfüreden 1857-ben indították el az első szőlőgyógymódos turnusokat. A megoldás meghonosítása dr. Mangold Henrik, balatonfüredi fürdőorvos nevéhez fűződik. De a füredi szívszanatórium (lenti képen) későbbi – 1912 és 1949, más források szerint 1952 közötti – igazgató-főorvosa, dr. Schmidt Ferenc is felkarolta a megoldást. Még könyvet is írt a tapasztalatairól A balatoni szőlőgyógymód címmel.

A korabeli orvosi szaklapokban sokat emlegetett módszer lényege a napi nagy mennyiségű, kúraszerű szőlőfogyasztás volt. Ahogy egy lexikonban magyarázták: „a szőlőgyógymód azon gyógyeljárás, melynél a beteg szinte kizárólagosan szőlővel táplálkozik; a gyógymód több héten keresztül tart, s ez alatt kerülni kell az igen tápláló, zsíros és lisztes ételeket; kellően szabályozott testmozgással összekötve ezen gyógymódnak igen jótékony hasznai vannak”.

A szőlőkúra idején napi fél kiló volt az induló adag, amit akár napi 6 kiló szőlő elfogyasztásáig kellett növelni. Ezt a napon belül három részre osztották el és mindig a főétkezések előtt kellett megenni az adagot. A kezelt problémától függött, hogy az egyéb ételekből mennyit és mit lehetett enni.

A Kertészet és Szőlészet című szaklap 1998-ban arról írt, hogy a korabeli szőlőgyógymóddal a betegségek széles körét kezelték: „hasmenés, altesti pangás, emésztési zavarok, gyomorgörcs, gyomorgyulladás, gyomorsavtúltengés, sárgaság, rendetlen széklet, kiütések, szívbántalmak, valamint máj- és lépbajok orvossága.”

Egyes források szerint a nagyon édes szőlők nem voltak ideálisak a a három-négy hetes szőlőkúrához és egy korabeli leírás szerint a fogyasztás módját is pontosan meghatározták: „a szőlőbogyó egyenkint jön a szájba és a nyelvvel nyomatik a kemény felső szájpadlásra úgy, hogy ennek nedve kinyomassék. A héj és mag kiköpendő anélkül, hogy ezeket megrágnánk.”

Dr. Schmidt Ferenc az 1900-as évek elején némileg modernizált formában alkalmazta a szőlőgyógymódot. Nem önmagában írta elő, hanem a szanatórium meglévő kezelési programjába illesztette be. Az ő korszerűbb javaslata szerint kizárólagos szőlőnapokat két-három napon túl, még szigorú diéta esetében sem volt helyes tartani.

A füredi főorvos részletesen foglalkozott azzal is, hogy miért lehetnek előnyösek a szőlővel végzett kúrák. Szerinte a szőlő táplálkozási értékét elsősorban bőséges cukortartalma adja. A glükóz és fruktóz egyenlő arányban van benne és ezek a cukrok közvetlenül felszívódnak a vérbe, könnyen felvehető energiaforrásként is szolgálnak. A szabad borkősav, almasav, csersav és a félig lekötött savanyú sók fokozzák az emésztőnedv kiválasztását, ezáltal étvágygerjesztő hatásúak, élénkítik a bélműködést, sőt gátolják a vesekőképződést is.

Dr. Schmidt Ferenc szerint a szőlővel jelentős mennyiségű ásványi só (kálium, vas, magnézium, foszfor és mangán sói) kerül a szervezetbe. Kis mennyiségben még A-, B-, valamint C-vitamin is van a szőlőben. A bogyó pektintartalma (0,3- 1,0 százalék) pedig vérzéscsillapító hatású.

A főigazgató utódai már kevésbé propagálták ezt a kúrát és hamar ki is kopott a gyakorlatból. Az mindenesetre biztos, hogy a hatékonyságában nagy szerepet játszottak a gyógykúrák egyéb tényezői is. Ahogy 1940-ben, a Zala Megyei Újság írta: „A balatoni szőlőkúrázók idegeire kitűnő hatással, van a gyönyörű, meleg magyar ősz. A csodálatos színekben pompázó szőlőhegyek és a nagy tó víztükrének harmóniája megnyugtatja az idegeket. Szép sétákon, szárazföldi és vízi sportokon, hangulatos mulatságokon pedig elszórakozik a kúrázó, aki testben-lélekben megerősödve tér vissza a Balaton mellől.”

Illusztrációk: Fortepan