Cukorgyárban készült az első Sárvári Termálkristály

• Annak idején nagyon nehezen indult a termálkristály gyártása.

• Kiderült ugyanis, hogy a gyógyvíz rendkívül magas sótartalma amennyire áldás, annyira átok is.

A cikk az Arcanum segítségével készült.
A Sárvári Termálkristály a 80-as évek második felének egyik sikertermékének számított. Nagy szerepe volt ebben az emlékezetes tévéreklámoknak is, amik nemcsak a fürdősónak, hanem Sárvárnak és a fürdőnek is országos ismertséget hoztak.

Már jó 15 éve nem gyártják a termálkristályt. S nem is igazán hallani manapság ezzel kapcsolatos terveket. Kár érte, hiszen biztosan lenne igény a termékre. Ugyanakkor visszanézve a termálkristály történetét, látszik, hogy mindig is nehézségek tarkították az útját.

A fürdősót nem a sárvári fürdőt ellátó termálkút vizéből készítették, hanem az 1964-ben olajkutatás közben, Rábasömjénben feltört forrásból. Rábasömjén akkor még önálló település volt, majd 1968-ban Sárvárhoz csatolták, azaz a későbbi fürdősó joggal viselte a „sárvári” elnevezést.

Visszatérve 1964-be: egyből látszott, hogy különleges termálvíz tört fel. A hőmérséklete extrém magas, 83 Celsius-fokos volt, de ennél is nagyobb kuriózumnak számított a víz sótartalma, ami elérte a literenkénti 45 grammot, azaz még a tengervíznél is több sót tartalmazott. „Európa legsósabb hévize” – így emlegették akkoriban a rábasömjéni termálvizet.

Első körben egyébként szó sem volt gyógyászati hasznosításról. A 60-as években még egyszerű konyhasóforrásként tekintettek a különleges vízre.

A Szabad Föld 1967 januárjában így írt a rábasömjéni vízről:

„Nos, ha sikerülne olcsón lepárolni a nagy sótartalmú vizet, egyedül ebből az egy kútból fedezhető lenne a jelenlegi hazai sószükségletünk mintegy 10 százaléka.”

Azonban hamar kiderült, hogy nem lehet gazdaságosan kivonni a konyhasót a vízből, aranyárban pedig értelmetlen lett volna konyhai használatra sót előállítani.

Az 1970-es években már a víz gyógyászati alkalmazását kezdték vizsgálni. A sárvári kórházban kéthetes turnusokban kádfürdős kezeléseket végeztek a vízzel és egyes nőgyógyászati megbetegedéseknél rendkívül jó eredményeket értek el. Kiderült, hogy inhalálva légúti betegségek esetén is hatékony a víz, de mozgásszervi problémák kezelésére is alkalmas. A víz felhasználásával készült krémmel pedig nagy sikerrel kezelték az ekcémás panaszokat.

A 70-es évek végére gyógyvíz minősítést kapott a termálvíz.

A magas sótartalom kapcsán jött az ötlet, hogy vonják ki magát a sót a vízből. Ehhez kapóra jött a sárvári cukorgyár, ahol a holtszezon alatt egy tonna só készítettek a termálvízből. Ehhez meglehetősen kezdetleges, lassú és energiapazarló megoldást alkalmaztak: nyitott edényekben gázlángon melegítették a vizet. Viszont a költség nem számított, azért volt fontos a só kinyerése, mert igazolni kellett, hogy a vízhez hasonló a gyógyhatása.

A termálkristályból az ország több kórházának is küldtek mintát. Közönséges csapvízben oldották fel a sót, de a terápiás hatása ugyanolyan volt, mint a „friss” termálvízzel végzett kezeléseké.

Ezen felbuzdulva, már 1978-ra egy sólepárló üzem nyitását tervezték, azonban ez évről évre csúszott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a termálvíz magas sótartalma amennyire áldás, annyira átok is, a víz ugyanis rendszeresen eltömítette a rábasömjéni kutat.

Ettől függetlenül a 80-as évek elejére úgy tűnt, hogy egyenesbe jön a fürdősókészítés ügye. Ennek érdekében összefogott a Vízkutató és Fúró Vállalat, a Sárvári Állami Gazdaság, valamint a sárvári tanács. Bankhitelt kaptak, a sógyártási technológia kidolgozását pedig az Energiagazdálkodási Intézetre (EGI) bízták.

Így írt erről a Magyarország című lap már 1986-ból visszatekintve:

„Ma már tisztán látni, hogy egyik közreműködő sem tudta, milyen fába vágja a fejszét. Úgy számoltak, hogy sok pénzt hoz majd ez a só. Az EGI azt hitte, – 1981 januárjában ezt szerződésben rögzítették – hogy egy év múlva, 1982 tavaszán átadhatja az üzemet. Erre azonban csak három és fél esztendő múlva, 1985 végén volt módja. Ekkorra fejeződtek be a meglehetősen hosszúra nyúlt és fölöttébb drága (a tervezett költség háromszorosát meghaladó) szerelési munkák és üzemi próbák.”

A lepárló berendezést ugyanis rendszeresen eltömítette a só. A gyártás során szimpla konyhasó keletkezett, sokáig nem sikerült gyógyhatású só előállítása. Kiderült, hogy a gyakorlatban nem is olyan egyszerű a termálkristály nagyüzemi előállítása. Hiába kértek fel neves vegyészeket, sokáig nekik sem sikerült megoldást találniuk a problémára.

Kis híján bedőlt az egész elképzelés, ugyanis a sorozatos kudarcokat látva a Vízkutató és Fúró Vállalat kiszállt a projektből. Szerencsére a helyüket átvette az EGI, s végül ha lassan is, de sikerült megoldaniuk a gyógyhatású só jelentette kihívást.

Ismét a Magyarország című lap korabeli cikkét idézzük:

„Lám, lehet tengervíz-sótalanítóból is gyógyüzemet fabrikálni, kínnal és keservvel meg drágán. Az EGI-nek ugyanis volt egy külföldön jól bevált, kiváló tengervíz-sótalanító technológiája. Olyan berendezése, amely ihatóvá teszi a tengervizet. Ezt hozták Sárvárra is. Itt azután három és fél évbe tellett, amíg kifordították a „kabátot”, mert hogy a sárváriak nem ivóvizet akartak, hanem sót.”

1986 április végén a margitszigeti Thermal Szállóban rendezett sajtótájékoztatón jelentették be a Sárvári Termálkristály piaci bevezetését. Ezt egy nagyszabású reklámkampány is kísérte. A termék forgalmazásáról pedig a Centrum Áruházakkal állapodtak meg.

Korabeli termálkristály hirdetés:

A Sárvári Termálkristály kilónkénti ára 180 forint volt. Nem számított olcsónak, akkortájt ugyanis a Gellért Gyógyfürdőbe – ami már akkor is a drágább fürdők közé tartozott – 50 forintba került egy napijegy. Ennek ellenére vitték mint a cukrot, hiszen az emberek számára vonzó volt, hogy nem kell sehova utazniuk, hanem az otthoni kádjuk lehet a gyógyfürdőjük.

Egy hölgy pakolja a félkilós termálkristályokat, háttérben a termálsóval tömött zsákok: