• Meglepően sok termálvízre bukkantak a 60-as évek szénhidrogén-kutatásai során, ám ezek túlnyomó többsége végül kihasználatlan maradt.

  • A több mint 600 termálkútnak alig több mint a tizedét hasznosították fürdőkben vagy fűtésre, de ennek megvolt az oka.

A cikk az Arcanum Újságok segítségével készült.
A magyarországi szénhidrogén-kutatások csúcsidőszaka az 1960-as években volt. Az akkori, mainál kezdetlegesebb kutatási módszerek miatt gyakran előfordult, hogy a szakemberek „melléfogtak” és kőolaj vagy földgáz helyett termálvizet találtak. Rengeteg ma ismert fürdőhely ennek köszönheti a létét, például Bogács, Borgáta, Bükfürdő, Csiszta, Egerszalók, Hajdúböszörmény, Kiskőrös, Mesteri, Zalakaros és még hosszan lehetne sorolni.

Ugyanakkor még ennél is sokkal több fürdő létesülhetett volna a 60-as években. Ez a Hidrológiai Tájékoztató című folyóirat 1972-es lapszámából került ki, amelyben Bélteky Lajos, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (VITUKI) munkatársa írt egy szakcikket a témáról. Ez alapján 1960 és 1972 között a kőolajipar meglepően sok, 616 kutat adott át hasznosításra. „Ezzel visszatérül a népgazdaság által a szénhidrogén-kutatásra fordított költségek egy része” – írta Bélteky.

Azonban a 616 kútból a 70-es évek elejéig nagyon keveset hasznosítottak. Eleve mindössze 90-et alakítottak át víztermelő kúttá, de ezek közül sem mindegyik üzemelt. A 90 termálkútból 51-et hasznosítottak strandokon vagy fürdőkben, 15-öt pedig fűtésre. Tehát összességében a 616 kútból csak 67 kapott valamilyen funkciót.

Akkortájt sok kritika érte ezt, hiszen országszerte számos településen láttak volna fantáziát a termálvíz hasznosításában. Bélteky a cikkében viszont sorra vette, hogy ezeknek a meddő szénhidrogén-kutaknak a hasznosítása nem olyan egyszerű dolog, mint elsőre tűnik.

Csiszta termálfürdő régen

A szakember rengeteg problémát felsorolt. A legalapvetőbbek közé tartozott, hogy ezeket a kutatófúrásokat jellemzően a lakott településektől távol végezték. A „semmi közepén” egy új fürdő létesítése problémás, leginkább még a mezőgazdasági hasznosítás lehetett sanszos. A cikkben megemlítik a Zala megyei Oltárc községet, ahol 94 Celsius-fokos vizet találtak, hatalmas bróm- (69,5 mg/liter) és jódtartalmú (50,7 mg/liter) termálvízzel. Viszont a településtől négy kilométerre lévő, cementdugókkal lezárt kút hasznosítására, beüzemelésére nem akadt jelentkező.

Bükfürdő 1961 árokfürdő

Szintén nem volt ideális, hogy egy olajkutat másként képeznek ki, mint egy vízadó kutat. Emiatt jellemzően ezeknek a kutaknak a vízhozama jóval alacsonyabb volt, mint egy termálvíz miatt fúrt kút esetében. Akár fűtésre, akár fürdésre használnák, legalább 400-500 liter/perc vízhozam lenne szükséges, a meddő olajkutak közül viszont sok nem érte el ezt a szintet.

Igal 1970-ben

Ráadásul egy megnyitott kút esetében víztárolót kell építeni, a víz elvezetését is meg kell oldani, ami megint csak pénzbe kerül. Minden költséget összevetve egy kút megnyitása akkori áron 600-700 ezer forintba került. Amennyiben a furatba béléscsövet is kellett építeni, akkor ez elérhette a másfél millió forintot. Összehasonlításképpen: 1972-ben a havi átlagfizetés 2450 forint volt, egy új Lada pedig 80 ezer forintba került.

A meddő szénhidrogén-kutak megyénkénti megoszlása a 60-as években

Zala – 143 db
Somogy – 129 db
Hajdú-Bihar – 64 db
Pest – 52 db
Bács-Kiskun – 47 db
Szolnok – 39 db
Békés – 30 db
Vas – 29 db
Győr-Moson-Sopron – 20 db
Heves – 19 db
Csongrád – 14 db
Borsod-Abaúj-Zemplén – 11 db
Veszprém – 10 db
Tolna – 4 db
Baranya – 3 db
Komárom – 1 db
Szabolcs-Szatmár-Bereg – 1 db

Illusztrációk: régi fotókon Csiszta Fürdő, Bükfürdő és Igal

A MOL Nyrt. jelenleg is aktív a szénhidrogén-kutatások terén. Pár éve megkérdeztük őket, hogy a technológiájuk megfelelő lehet-e a termálvízbázisok feltárására. Itt olvashat erről.