Így lett Magyarország termálfürdő-nagyhatalom: véletlenek, a föld mélye és a történelem

• Kevés olyan ország van Európában, ahol ennyire természetes része a mindennapoknak a termálfürdőzés, mint Magyarországon.

• A sűrű fürdőhálózat azonban nem pusztán a szerencsének köszönhető: a háttérben különleges földtani adottságok, gazdasági kényszerek és történelmi fordulópontok egész sora áll.

Magyarország Európa egyik legjelentősebb termálvízkészletével rendelkezik, de világszinten is jól állunk. A Kárpát-medence sajátos szerkezete miatt a földkéreg itt vékonyabb az átlagosnál, így a mélyből érkező hő sokkal könnyebben jut felszínközelbe.

A számok önmagukért beszélnek: míg a Föld nagy részén átlagosan 30–35 métert kell lefelé haladni ahhoz, hogy a hőmérséklet 1 Celsius-fokkal növekedjen, addig Magyarországon ez sok helyen már 18–20 méteren belül bekövetkezik. Ennek köszönhetően az ország területének mintegy 70 százaléka alatt biztosan vagy nagy valószínűséggel található 30 Celsius-foknál melegebb víz.

Természetesen nem minden térség egyformán kedvező ebből a szempontból. A leggazdagabb vízbázissal az Alföld rendelkezik, de a Dunántúl nyugati és délnyugati vidékei is kiemelkednek. A szakemberek szerint az ország alatt akár több ezer köbkilométernyi termálvíz rejtőzhet, amelynek csak töredéke hasznosítható – ám még ez a töredék is rendkívül jelentős mennyiséget jelent.

A termálvíz azonban önmagában még nem jelent fürdőket. A kincset fel is kellett tárni, ami sosem volt kockázatmentes vállalkozás. A mélyfúrások mindig jelentős anyagi ráfordítást igényeltek, ráadásul semmi sem garantálta, hogy a beruházás végül eredményes lesz. A döntő lökést eredetileg nem a fürdők iránti igény, hanem a kőolaj és a földgáz utáni kutatás adta meg.

A 20. század legelején Magyarországon intenzív szénhidrogén-kutatások indultak, amelyek során számos fúrást végeztek. Az első világháborút követően azonban a trianoni döntés gyökeresen átrendezte a helyzetet: a már feltárt olaj- és gázmezők többsége az elcsatolt területeken maradt. A geológusok figyelme így – részben kényszerből – az ország megmaradt területeire összpontosult.

Ezek a kutatások sok esetben váratlan eredményt hoztak. A föld mélyében a szénhidrogén-lelőhelyek gyakran termálvízzel azonos vagy közeli rétegekben helyezkednek el, így nem volt ritka, hogy olaj helyett forró víz tört a felszínre. Így bukkantak rá – többek között – Hajdúszoboszló és Berekfürdő termálkincsére is az 1920-as években, ami később teljesen átalakította e települések sorsát.

A feltárások több hullámban folytatódtak. Az Alföld után a Dunántúl délnyugati részei – Zala és Somogy megye – kerültek előtérbe, majd a második világháborút követően, az 1950-es évektől újabb lendületet kaptak az olajkutatások. Ezek során ismét számos termálkút létesült, sokszor „véletlenül”.

Nem minden kútból lett azonnal fürdő. Voltak olyanok, amelyeket lezártak, és hosszú éveken át kihasználatlanul hagytak. Sok helyen azonban a helyi közösségek nem hagyták veszni a lehetőséget: összefogással, gyakran társadalmi munkában újranyitották a kutakat, és egyszerű medencéket építettek köréjük. Ezekből az apró kezdeményezésekből nőtte ki magát számos ma is ismert és kedvelt termálfürdős üdülőhely. Például anno így kezdődött az igali fürdő története is, amiről korábban itt írtunk.

Itt egy olyan gyógyvizes fürdőről olvashat, ahol csak 999 forintba kerül a belépőjegy.