-
Az 1970-es évek végétől kezdve kilenc éven át lajtoskocsik ingáztak a Széchenyi Gyógyfürdő, majd a Paskál fürdő termálkútja és a Dandár Gyógyfürdő között.
-
Miért szállították ennyi éven át a gyógyvizet, és végül mivel váltották ki a tartálykocsis megoldást?
A cikk az Arcanum Újságok segítségével készült.
Siófokon 2006-ban adták át a Galerius Fürdőt, ami 2021 óta zárva tart, de talán jövőre már megnyithatják. Annak idején nagyon szerettek volna Siófokon termálvizet találni, de nem jártak sikerrel, ezért a város a 17 kilométerre fekvő Nagyberényben vásárolt egy termálkutat. Eleinte egy csővezeték kiépítését tervezték, majd végül az a megoldás született, hogy tartálykocsival hordták a vizet Nagyberényből a siófoki fürdőbe. S mint megtudtuk, az újranyitást követően is megtartják ezt a megoldást.
A termálvíz lajtoskocsis szállítása nem példa nélküli, Budapesten közel tíz éven át alkalmazták, méghozzá a – jelenleg szintén zárva tartó – Dandár fürdő esetében. A Dandárt eredetileg a Haller utcai bérlakások tisztasági fürdőjeként nyitották meg 1930-ban. Azonban ahogy egyre több lakásban volt már fürdőszoba, ez a funkciója idejétmúlttá vált, ráadásul az 1970-es évek elejére az épület állaga is leromlott.
A Dandárt, mint tisztasági fürdőt emiatt 1971-ben bezárták, de a korabeli sajtóhírek szerint már ekkor bejelentették az új funkcióját: gyógyvizes fürdővé alakítják. Mivel helyben nem volt termálkút, ezért már akkoriban is a tartálykocsit megoldást emlegették.
A fürdő tényleges átépítése végül csak 1975 végén kezdődött el, a Dandár Gyógyfürdőt pedig 1978 márciusában adták át. A Népszava tudósítása szerint 100 köbméteres víztároló tartályt építettek, ahová a Széchenyi Gyógyfürdő 2-es számú termálkútjának vizét szállították. Ekkor még meghagytak 11 kádat is, de a régi-új fürdőben már három termálmedence is volt, különböző hőfokú gyógyvízzel töltve.
Egy korabeli Magyar Hírlap cikkben pedzegették, hogy nem túl drága megoldás-e a víz teherautós szállítása, de mint kiderült, jóval olcsóbb volt, mint amennyibe korábban a közműhálózati víz melegítése került.
Ettől függetlenül nem volt ez egy ideális megoldás, a fő problémát viszont az jelentette, hogy a vízszállító autók gyorsan elhasználódtak (az Esti Hírlap szerint napi nyolcszor-tízszer fordultak). Egyébként 1985-ig hordták a vizet a Széchenyi fürdőtől, majd két éven át a Paskál fürdőtől jártak a lajtoskocsik, egészen pontosan a Paskál termálkútjáról, hiszen ezt a fürdőt csak 1989-ben nyitották meg.
A tartálykocsis gyógyvízszállítás kiváltására három terv született. Az egyik szerint a pesterzsébeti fürdő vizét szállították volna a Dandárhoz egy csővezetéken. A másik verzió hasonló volt, de a Gellért fürdőtől kapott volna vizet a Dandár. Végül egy harmadik megoldást valósítottak meg. Az 1970-es évek végén ugyanis a fürdőtől nem messze, a Közraktár utcában fúrtak egy úgynevezett megfigyelőkutat.
„Eredetileg a bányászattal összefüggő vízkitermelésnek és más tényezőknek a karsztvízszintre gyakorolt hatását mérték az itt használt műszerekkel” – írta a Budapest folyóirat, s végül ezt a megfigyelőkutat alakították át termelőkúttá.
A csővezetéket 1987-ben építették ki, és annak az évnek az őszén állították át erre a termálvízre a Dandárt. Bár a Magyar Közlekedés folyóirat egyik cikke szerint később még néhányszor rásegítettek tartálykocsival is a fürdő vízellátására.
A tartálykocsik kapcsán apró érdekesség, hogy a 70-es, 80-as években még speciálisan hőszigetelt lajtoskocsikat emlegetett a korabeli sajtó. A 90-es években a Magyar Közlekedésben viszont már arról írtak, hogy semmi ilyennel nem rendelkeztek ezek az autók, szimpla vízszállító teherautók voltak, hiszen a Dandárban amúgy is hűteni kellett a beérkező termálvizet.
Archív képek: Fortepan