Ilyenek voltak a termálfürdőink régen

Fürdők régi fotókon: Cserkeszőlő, Gellért Fürdő, Hajdúszoboszló, Igal, Komárom, Miskolctapolca, Széchenyi Fürdő, Zalakaros.

Ma már mókásnak tűnhetnek, de régen egy betonmedence is nagy szó volt.
A budapesti fürdők többsége keveset változott.

Vicces dolog a hazai termálfürdőkről készült régi fotókat nézegetni, hiszen vagy nagyon sokat, vagy nagyon keveset változtak. Az utóbbiak nem jelentenek mindig rosszat, elég csak a patinás budapesti gyógyfürdőkre gondolni, amelyekre egy 70-80 éve készült fotó alapján is ráismerhetünk.

Az esetek többségében azért előnyükre változtak a termálfürdőink. Ennek az oka egyszerű: a – Budapesten kívüli – termálforrások jelentős részét az 1950-es és 1960-as években tárták fel, rendszerint kőolaj, vagy földgáz keresése közben. Ráadásul sokszor ezek a kutak – a jellegükből adódóan – viszonylag messze estek a legközelebbi lakott helytől, hiszen a helyszín kiválasztásakor nem volt szempont, hogy fürdőt lehessen ott építeni. (Jó példa erre Bük, ahol később lényegében egy területileg különálló településrész alakult ki Bükfürdő néven).

Sok esetben a helyi lakosok az elfolyó termálvizet felhasználva földbe vájt árkokból alakítottak ki „medencéket”, ahová fürdeni jártak. Olykor éveket kellett várni, mire megépülhetett az első betonmedence. Ezek mai szemmel már puritánnak tűnnek, de akkoriban óriási előrelépésnek számítottak.